Pokióból jelentjük

Kedves és lelkes olvasótáborunk!

Hazajöttünk, amiből egyenesen következik blogunk megszűntetésének kötelezettsége. Köszönjük a lelkes olvasást, azt a rengeteg dolgot pedig, ami idő hiányában kimaradt, majd személyesen elmeséljük. Persze nem mind az 5618 képet :)

Zs + Z

Igaz, hogy itt Tokióban már lassan kitavaszodik, de azért még írunk egy havas-jeges posztot.

Hála Zoli főnökének, aki megértette, hogy itt tartózkodásunk fő célja a csavargás, konferenciára mentünk Japán legészakibb szigetére, Hokkaidóba, annak is a központjába, Szapporóba. Tokiói barátunk szerint Hokkaidón olyan hideg van, hogy ha egy onszenből kijőve éjjel a vizes törölközőjét megpörgeti az ember a feje fölött, akkor az azonnal megfagy. Cipelt is mindig magával egy törölközőt, amíg ott voltunk, annyira ki szerette volna próbálni. Ami persze elmaradt, de legalább nem csalódott. Nem mondom, hidegebb volt mint itt, de azért otthonhoz képest... Hó viszont rengeteg esett, csupa hó volt az egész város, és érdekes módon sózás nélkül sem volt jeges a legtöbb út. Az is igaz, hogy egyből el is lapátolták, mihelyt esett. 

Szapporó amúgy nem csak a téli olimpiájáról híres, hanem a hófesztiváljáról is. Szerencsénk volt, mivel pont a konferencia utáni napon kezdődött, így láthattuk, hogyan készítik az akár 10 méter magas szobrokat. A város fő sugárútja, aminek a közepe park, a fő helyszíne a fesztiválnak. Nézegessétek meg a képeinket! Szerencsére még nem volt annyi turista, hogy ne lehetett volna látni tőlük, és még a szobaárak is a megfizethető kategóriában maradtak. A szobrok viszont nagyon szépek voltak. Zoli főnöke szerint tavaly megtiltották, hogy a honvédő hadsereg részt vegyen az előkészületekben, hát majd meglátjátok a képenken, mennyire sikerült ezt megvalósítani...

A Japán főszigetének (Honsú) nyugati partja és a Japán-Alpok közé eső hosszú sáv a világ hasonló magasságú helyei közül az egyik leghavasabb, köszönhetően annak, hogy a nagyon párás és eléggé hideg (Japán-)tengeri levegő itt ütközik bele a viszonylag magas Japán-Alpok hegyvonulatába. A vastag, gyakran több méteres hótakaró itt elég hosszú ideig kitart, ezért is hívják ezt a vidéket a japánok Hóországnak. Ezen a régen elzárt, különös tájon játszódik Kavabata Jaszunari híres, Nobel-díjjal jutalmazott regénye (címe, milyen meglepő: Hóország).

Utolsó hosszú hétvégénken másodszori nekirugaszkodásra ugyan, de sikerült megnéznünk (a tágabb értelemben vett) Hóország két városát és az egyik leghíresebb faluját. Már az elutazás sem volt egyszerű, sem a települések között változó időpontokban közlekedő buszokra, sem néhány számunkra érdekes szállásra nem lehetett Tokióban helyet foglalni, még szerencse, hogy Zsófi japán nyelvtudása és Ito barátunk bőven elégnek bizonyultak a telefonos egyeztetésekhez. Az odautat viszont már nem tudtuk szombat reggelre megszervezni, ugyanis a kb. 10 darab délelőtti Sinkanszen járat egyikére sem volt már 2 db. jegy egy héttel az indulás előtt. Így hát a péntek éjszakai nosztalgiavonattal mentünk, ami este fél 12-től reggel 7-ig robogott az Ueno állomásról Kanazavába. Az esti mókához még az is hozzátartozott, hogy péntek este voltunk az alapítvánnyal újévi vacsorázni (l. Szilveszteri hejehuja helyett). Onnan mentünk az egyetemre átöltözni, majd onigirivel (ez a barátunk külön posztot érdemel), csokival és üdítőkkel megpakolva a pályaudvarra. Az utazás meglepően gyorsan elment, talán még aludtunk is valamit az alapvetően kényelmes, fotelszerű, kissé eldönthető székekben.

Mivel másnap reggelre volt buszjegyünk Sirakava-góba, megpróbáltunk még aznap minél több mindent megnézni Kanazavából. A város leginkább a régi palota mellett lévő Kenroku-kertről (Japán 3 legszebb kertjének egyike) illetve a korhű gésa- és szamurájnegyedeiről híres. Kenroku-en még télen is nagyon szép volt, bár a párás levegő miatt nagyon nehezen fényképezhető (a kert angol nyelvű honlapján azért van néhány kép arról, hogyan is néz ki a különböző évszakokban). A Gésa-negyedben aztán hangulatos utcák, hóesés és néhány érdekes múzeum, a Szamuráj-negyedben pedig egy múzeumként működő szamurájház méretéhez képest elképesztően változatos kertje, illetve a szállásunk várt minket. A szállás egy régi szamurájház második emeleti szobája volt (a földszinten a tulajdonos néni lakott a családjával), tatami, húzogatós ajtók, rizspárna stb. Na meg persze a hőszigetelés és fűtés teljes hiánya, amit az egy szem gázos hősugárzónak kellett volna ellensúlyozni. Már ha huzamosabban lehetett volna használni. Így viszont 9°C várt minket este, és 8°C-ban ébredtünk reggel. Még jó, hogy volt vastag paplantakarónk. Amúgy ebben a városban láttuk eddig a legkevésbé felöltöztetett gyereket is. Japánban van egy mondás, miszerint a gyerekek nem fáznak meg. Sok szülő ez alapján öltözteti őket. Szapporóban, ahol napközben is fagy, az iskoláslányok harisnya nélkül, miniszoknyában járnak, divathótaposót azért húznak a meztelen lábukra. Szóval, itt Kanazavában láttunk egy kábé 1 hónapos kisbabát, akit az anyukája (aki persze télikabátban és csizmában volt) úgy vitt a hóesésben a Sintó-szentélybe, hogy a baba teljes lába, és karja csupasz volt.

Sirakava-gó aztán kárpótolt minket a kanazavai viszonylagos hóhiány miatt. A faluban jópár tucat régi típusú, jellegzetes parasztház maradt meg, sőt elég jó állapotban vannak. Külön skanzent is csináltak azokból a faházakból, amiket egy gátépítés miatt máshonnan telepítettek ide. Érdemes megnézni a képeket, nagyon szép volt. Csináltunk is egy rakat fényképet, ettünk egy nagyon finom tempura szobát (kisütött zöldségek és kis halak hajdinatésztás levesen) illetve hegyi zöldséges szobát, valamint fürödtünk egy onszenben, aminek a külső medencéjében ázva remekül lehetett nézni a hóesést.

Este már Takajamában aludtunk, és ami még fontosabb, vacsoráztunk. Takajama ugyanis Hida megye központja, a hidai marhát pedig mostanában már lassan a kobeivel szokták együtt emlegetni. Vacsorára tehát szukijakit ettünk hidai marhából (zöldségek édes szukijaki-szószos halalaplében párolva, majd a papírvékony marhaszeleteket pár másodpercre belerakva megfőzzük, és nyers tojásba mártva rizzsel megesszük), tényleg nagyon finom volt. Másnap aztán végigcsavarogtuk a várost, megnéztük a fesztiválkocsijaikat meg a szakéfőzdéket. Este aztán 5 és fél óra buszozással mentünk vissza Sindzsukuba, keresztül a havas Japán-Alpokon.

Be kell valljuk, egyelőre nem tudunk betelni ezekkel a japán templomokkal. Valahogy úgy vagyunk vele, hogy ugyan már láttuk a "legszebbet", a "legnagyobbat", a "legművészibbet" stb., de akárhányszor elmegyünk megnézni egy újabbat, mindig lenyűgöz minket. Így nem csoda, hogy a téli szünetben megint egy olyan várost látogattunk meg, ami elsősorban régi templomairól híres. Meg persze a tengerpartja se rossz, a friss tonhalból készült sashimiről, meg grillezett rákokról ne is beszéljünk.

Kamakura i.sz. 1192-1333. között volt Japán fővárosa, pontosabban ebben az ún. Kamakura-korszakban a Kiotóban székelő császár helyett gyakorlatilag innen irányította az országot a Minamotó, majd a Hódzsó klánból származó aktuális sógun. Ennek megfelelően Kamakura a korszak legszebb japán városa volt, amit annak rendje és módja szerint tele is pakoltak jónéhány templommal és szentéllyel (Kamakura helyszínei közül 23 a Világörökség része). Leghíresebb látnivalója azonban Japán második legnagyobb Buddha-szobra (a Narában lévő nagyobb, ööö ott is voltunk, csak arról elfelejtettünk beszámolni). Ez eredetileg egy templomban volt, de az épületet a 15. században elsöpörte egy cunami, azóta a szabad ég alatt tanyázik. Az üreges bronzszobrot speciális technikával darabokból rakták össze, belemászva jól látszanak az egyes darabkák összeillesztései.

Több mese nem is kell hozzá, nézegessétek a képeket.

ui: Lehet, hogy lassan már Tokióról is fogunk írni? :)

Nos azt hiszem, így belépve a hónap második felébe már éppen itt az ideje, hogy beszámoljunk a Szilveszterről és az Újévről. Magyarázkodásként csak annyit tudok felhozni, hogy közben volt egy kissé elhúzódó megfázás és két kirándulás (Kamakurába és a Japán Alpok másik oldalára, ezekről később külön ;).

A nagy téli ünnepségekről annyit érdemes tudni, hogy a japánok éppen fordítva ünnepelnek, mint mi: míg a karácsony inkább afféle laza esti program ajándékokkal, barátkozással, az év utolsó és első napja csendes, családban és templomban eltöltött ünneplés. Ennek megfelelően szilveszteri buli inkább csak az amúgy is üzemelő szórakozóhelyeken, illetve a főleg nyugatiak által lakott városzrészekben (pl. Roppongi) van, utcabálszerű tömegrendezvények nem nagyon vannak. Egy átlagos japán december 31-én éjszaka inkább elmegy a legközelebbi (vagy a Mejdzsi-) szentélybe, és csendben, harangszó és kántálás mellett lép át az új évbe.

Mivel Zsófi nem volt éppen csúcsformában, és az utolsó vonatunk fél egy körül indult haza, mi sem vittük túlzásba a partizást. Kerestünk Ikebukuró környékén egy helyes kis templomot, és forró puncsos szakét illetve teát kortyolgatva hallgattuk meg a hagyományos harangkongatást. A buddhista hitvilág szerint ugyanis az új év kezdete előtt 108-szor meg kell szólaltatni a harangokat, mivel így tudják elűzni az emberekben lévő 108 rossz gondolatot az egész évre. Mindenesetre nagyon furcsa volt nekünk ez a csendes éjfél, tényleg olyan meghitt hangulata volt, mint nálunk egy karácsonyi éjféli misének.

Másnap aztán mi is elzarándokoltunk a Mejdzsi-szentélybe (az első 3 nap alatt 3,2 millió ember tette ugyanezt) részt venni a Hacumódén (Hatsumode, 初詣), vagyis az év első szentélylátogatásán. Álltunk is legalább 1,5 órát a sorban, hogy néhány percre megállhassunk a szentély előtt, ahol imádkozni, adakozni és fényképezkedni lehetett. Utána persze jött a szerencsehozó papírokat, bábukat, amuletteket áruló pavilonok sora, majd az átfagyott, éhes látogatókat váró kifőzdék és szakéárusok.

Amúgy Japánban újév környékén űzik nemzeti sport szintjén a családhoz, rokonokhoz utazást. Ennek következtében ilyenkor minden busz, vonat, autópálya zsúfolásig tele van, szinte mindenki megy valahová. Általában ilyenkor kapnak szabadságot, ami közel sem olyan gyakori esemény, mint Európában, sőt még az a meglepő dolog is megtörténik, hogy a boltok nagy része bezár. Gyakori az is, hogy a cégek dolgozói elmennek együtt kikapcsolódni valami fürdős, masszázsos helyre, de legalább egy vacsorára biztos hogy összejönnek. Ezt még kedves Alapítványom is megcsinálta, így a téli szünet vége felé kaptunk egy meghívást a császári palota mellett lévő egyik központi toronyház 33. emeletén lévő étterembe Újévet köszönteni. Az étterem története is érdekes. Az Alapítvány létrehozója, Matsumae prof., többek között Japán jelenlegi legnagyobb egyetemének alapítója is. Mikor az egyetem számára kinézett telket egy nagy cég véletlenül megvette Matsumae orra elől, a cég vezetője annyira elszégyellte magát, hogy cserébe felajánlotta az újonnan épülő toronyházának tetszőleges emeletét. Mivel a legfelső, 34. emelet a császári családé volt (a toronyházból állítólag látni a császári palotát, és az mégsem járja, hogy bárki is lenézhessen a császárra), Matsumae úr megelégedett a 33.-al. Azóta az egész emelet a Tokai Egyetem klubjának a székhelye. A 11 fogásos vacsora nem volt rossz, bár a pincérnő folyamatosan szipákolt (orrot kifújni illetlenség), nem kicsit volt megfázva.

Az év első eseményei (a szentélylátogatás mellett) amúgy is nagyon fontosak: az első munkanap, az első teaszertartás, az első leértékelések az üzletekben stb. Megtörtént az év első árverése is a Cukidzsi halpiacon, ahol is nem kevesebb, mint 9 milló jent fizettek az év első tonhaláért. A január elején rendezett tokiói szumóviadal (mi is megyünk holnap) és az első Kabuki színielőadás is roppant népszerűek, a Nemzeti Múzeumban pedig az egyik első kiállítás az Ökör Évének tiszteletére az ökör művészi megjelenítéseit mutatja be. Az Újévhez még számos szokás tartozik: napokig tartó vásárokat tartanak, a gyerekek díszcsomagolásban pénzt kapnak, ilyenkor égetik el a tavaly vett szerencsehozó díszeket, és persze a legfontosabb: mindenki mindenkinek üdvözlőkártyákat küld. Egy díszégetésen Zsófi is ott volt, azonnal kezébe is nyomtak egy hosszú bambuszrudat, aminek a végén egy rizspépből készült kissé nyers süti volt. Ezt kellett a tűzbe lógatni, kicsit megégetni, majd jóízűen elfogyasztani. Biztos nagyon szerencsések leszünk 2009-ben :).

 Galéria itt, bónusznak 2 videó a Szilveszter éjszakáról:

Ugyan a Karácsony itt nem rendelkezik kifejezetten mély hagyományokkal, az ajándékfetisiszta japánok sem hagyják ki ezt az alkalmat egy nagyobb bevásárlásra. Azaz de, van egy Japánra jellemző karácsonyi hagyomány. Mivel szerintük a Karácsony színe a piros és a fehér, a melegházzal rendelkező gyümölcstermesztők nagy örömére huszonnegyedikét tejszínes epertortával ünnepelik meg. Hivatalosan ugyan nincs szünet ekkor (csak 23-án, Akihitó császár születésnapján nem dolgoznak), így a karácsony csak egy közös vacsorára és ajándékosztogatásra korlátozódik, de ez nem ok arra, hogy ne legyen szinte mindenhol karácsonyi díszkivilágítás és dekoráció. Beleértve a mikulássapkás eladókat, az állandóan hallható Jingle Bells-t vagy a digitális karácsonyfákat. Számunkra nagy bónusz, hogy az angolszász módinak megfelelendő végre lehet kapni csontos csirke- illetve pulykacombot. Kicsit ugyan nehéz elsőre megítélni, hogy a kiállított husi apró pulyka vagy közepes méretű csirke, de ilyen apróságokon Japánban nem érdemes túl sokat törprengeni.

Ízelítőnek feltöltöttünk néhány utcaképet Tokió (és környéke ;) karácsonyi díszítéséről (plusz egy kép a saját csodaszép fánkról) a Picasaweb-re.

Nos lehet, hogy egy Trabant tetejére kötözni egy nagy fenyőfát, majd lehúzott ablakokkal, egy kézzel a fát szorongatva végighajtani Budapesten egy vaszisztdasz, de Tokióban normális fenyőfát találni sem éppen egyszerű feladat.

Az már a kezdetektől teljesen világos volt, hogy első közös karácsonyunkon a legfontosabb beszereznivaló a Karácsonyfa lesz. Persze az ajándékok, tradícionális sütemények, rohangálás, töltöttcsirke sem utolsó kellékek, de illatos-színes-csiricsáré fa nélkül igazán hiányos lenne a karácsony. Meg persze a család nélkül, de hála a Skype-nak, ebben sem lesz hiány (már ha az NTT gondoskodik megbízható szélessávú netről).

Amúgy még szerencse, hogy az egyetemen a fél japánoktatókar segített eladó fenyőt találni a környékünkön, nélkülük még nehezebb lett volna. Kb. másfél napunk így is ráment, hogy végignézzük Koteszasi és Tokorozava fellelhető kertészeteit és virágboltjait, vagyis azokat a helyeket, ahol volt némi esély 20 cm-nél nagyobb élő fenyőre. Ez a két kitétel nem vicc, aprócska fákat és műanyag (zöld, fehér, piros (!), világító, zenélő) nemtommiket sok helyen lehetett találni, általában a boltok kirakata is ilyenekkel van tele. Nekünk persze igazi kellett, meg is küzdöttünk érte. Sajnos hiába bíztattak azzal, hogy a japánoknak úgysem kell fenyőfa, az itteni kertészetben lévő 3 fa közül egy már múlt héten sem volt meg, a másodikat pedig kb. az orrunk előtt vihették el. Egyéb lehetőség híján (bocsánat, Ikebukuróban (tudjátok, a tokiói átszállóállomásunk) még volt egy 1,5 méteres fa durván 30000 forintért, ami már erősen hullatta a leveleit, illetve itt Koteszasiban egy virágboltban egy szintén nagyobbacska, de nem túl szép fenyőszerű 20000Ft-ért) úgy döntöttünk, hogy elvisszük az utolsó, kissé hát hogy is mondjam csak, maradjunk annyiban, hogy bicebóca fenyőfát. Kívánatosságról csak annyit, hogy 6000 jenről 1000-re volt leértékelve, és ajándék égősort is adtak hozzá. Abszolút értékben ez annyit jelent, hogy a hozzá vett kaspó és alátét többe került a fánál. Ja, merthogy itt persze kivágott fa nincs, csak gyökerestül, földlabdástul lehet venni. Az eladók igen boldogak voltak (plusz a szokásos nem néznek ránk, de mindenki feszülten figyeli a szeme sarkából az idegeneket), rá is rakták a fém tolikocsira a cuccot, hogy majd kitoljuk az autóhoz, és visszük haza. Khm. Bocsánat, kölcsönkérhetnénk a bevásárlókocsit egy órácskára? Eredmény a képgalériában látható.

Kedves olvasótáborunk! Sajnos péntek óta a blog.hu üzemeltetői megszüntették a bejelentkezés nélküli hozzászólás lehetőségét. Ennek én nem nagyon örülök, de azt hiszem nem is én vagyok a célközönség. Azt ígérték, egy hétig figyelik a kommentezési kedv változását, és ennek megfelelően reagálnak. Hogy ez mit jelent, nem tudom, de nem bízok semmi jóban. Azt mindenki döntse el maga, hogy akar-e csak miattunk regisztrálni, én senkit nem beszélek se rá, se le.

Olvassatok továbbra is szorgosan :)

Kiotó (a Panoráma útikönyv kedvéért Kjótó :) nem éppen az a város, amit gyorsan meg lehet unni, ezért kaptok egy nagy rakás képet* és egy remek posztot róla. A hétvégét és a hétfőt - köszönhetően csavargásombarát főnökömnek - ugyanis Kiotóban és Narában, Japán előző és azelőtti fővárosaiban töltöttük.

Képeslapstílusban beszámolva: az idő szép volt (tényleg szép, csak kissé hideg; még jó, hogy volt rajtunk 5 réteg ruha, és minden második sarkon lehet forró teát venni automatából, meg Zsófi új barátja, a levegőhatásárafelmelegedőzacskó is igazán sokat segített a dolgon ), az utazás gyorsan elröppent (ez sem áll messze a valóságtól köszönhetően a méregdrága Sinkanszennek, bár a reggel 5-ös Tokióba tartó személyvonaton bóbiskolva kicsit más volt a relatív időskála), finomakat ettünk (erről majd külön), és minden nagyon szép volt.

Mármint minden, amit sikerült belezsúfolni a Kiotóra szánt 2 napba. Templommérgezést ugyan nem kaptunk, de a végefelé már kezdtük túlzásnak érezni a rengeteg élénkpiros és citromsárga lombozatot, ami minden tisztességes látnivalót körülvett. Még szerencse, hogy ilyenkor be lehetett menekülni a szürke belvárosba, bár néha ott is ránktámadt egy-egy alattomos színes üvegtető (a piacről készült képek nem véletlenül olyan fura árnyalatúak), vagy néhány settenkedő szentély. A „kötelező” szent helyek közül a legerősebb nyomot talán a rendkívül hatásos Aranypagoda és ennek kontrasztjaként a zen buddhista kőkert hagyták. Persze Kiotóban nehéz kedvencet találni, mindegyik helynek van valami jellemző pontja, ami emlékezetessé teszi. A Hongan templomról azt állítják, hogy a világ legnagyobb faépülete; a hegyek lábánál fekvő, erdővel körülvett Nanzen templom legnagyobb kapujának 2. emeletéről remek a kilátás Kiotó belvárosára (állítólag, mire odaértünk már zártak); a 798-ban alapított Kijomizu-dera 13 m magas teraszáról több százan ugráltak le annak reményében, hogy így teljesül egy kívánságuk; a Tó-dzsi területén található Japán legmagasabb pagodája (54,8 m); a sógun helyi palotájában járva végigkísér bennünket a furfangosan rögzített padlódeszkák által keltett nyikorgás (bocsánat, madárcsicsergés), ami a settenkedő nindzsáktól védte a sógunt. 

Kiotó a régi japán kultúra központja, ennek átérzéshez olyan lányok is, akik amúgy tutira nem hordanak hagyományos ruhát, kimonóban tipegték végig a látnivalókat.

Ja és japán szokás szerint mindenhol le kellett venni a cipőnket, fincsa volt a kábé 3 fokban. Persze megvolt az onszen + furakaja evészet is. Utóbbit elsősorban a piacon műveltük, a forró szaké (ezúttal kifejezetten finom volt) jól csúszott a kicsit rágós, de jó ízű bébipolipra. A másnap esti vacsora is érdekes volt, mivel zárás előtt estünk be egy étterem-bárba, gyorsan válogattunk a japán étlapról, így csak kábé volt fogalmunk róla, hogy mit fogunk enni. Ekkor még nem tudhattam, hogy a csirkefalatkákhoz rendelt sült rizsből apró fehér giliszták/halak fognak rám visszakacsintani. Mint ahogyan azt sem, hogy ez lesz olyan finom, hogy az utolsó szemig (ha-ha) meg is eszem. Ilyen lényeket amúgy boltban már láttunk korábban, Zsófi meg is fogadta, hogy ez lesz az, amit biztos nem fog megkóstolni. De aztán az idő meg az asszimiláció meghozta hatását...

Az onszen kevésbé volt jó élmény, bár itt 7 féle medence és egy szauna között is lehetett válogatni, de a helyiek nem fogadtak túl lelkesen minket (pedig rajtunk kívűl is volt még pár külföldi). Zsófi összeesküvéselmélete szerint a Lonely Planet csak azért emelte ki kedvenc fürdőjének ezt a helyet, mert az odasereglő külföldiekkel akarta büntetni a helyieket undokságukért. A hely nacionalista jellegét még az is növelte, hogy az öltözőt Mandzsúria lerohanását (felszabadítását) ábrázoló régi fafaragások díszítették.

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nincs még egy olyan ország ezen a bolygón, ahol fiatal egyetemisták órákig ácsorognak egy szentély előtt azért, hogy elkapjanak egy külföldit, akit elkalauzolhatnak. Nem pénzért, hanem azért, hogy gyakorolják az angolt. És nincs még egy olyan ország, ahol ezt elhinném elsőre, és nem sejtenék semmi hátsó szándékot. Az más kérdés, hogy a leányzó angolul elég gyengén tudott, és a helyismerete sem volt tökéletes, de még így is jó móka volt vele beszélgetni.

*: Rettegjen mindenki, fényképezőgépünk számlálója már bőven 3000 felett jár...

ui: igazán nem volt szép tőletek, hogy nem sajnáltatok minket agyon a kettővel ezelőtti posztban bemutatott taknyos tészta miatt, mi csak egy kis együttérzésre vágytunk, tiii, rakottkrumplizabálók

Indulás előtt otthon ittam egy Lavazza mokkát, most nagyon aktívnak érzem magam. Ma megpróbáltam kikerülni a reggeli tömegközlekedési csúcsot, de nem igazán sikerült. Ahhoz már hozzá vagyunk szokva, hogy a metróban a két üléssor között az esetek 95%-ában 4 sorban állnak az emberek (így még éppen elférnek). Ahhoz is, hogy a metróperonon 3-as vagy 4-es sorokban állva várják a kocsikat a kijelölt helyeken (ahova a metró ajtaja érkezni fog). Sőt, aki már a következő szerelvényre vár (hogy kényelmesebb helye legyen), az mellettük külön egy másik 3-as sorban álldogál, majd ha már beszállt az első metróba az első adag ember, akkor ők szépen beoldalaznak a starthelyre. Igen mókás látvány.

Na de az milyen már, hogy a (nem kicsi) peronra nem lehet lemenni, mert annyira tele van? Ma a levezető lépcsőn ácsorogva vártam még vagy 30 emberrel arra, hogy egyáltalán a peronra lejussak. Amikor megjött a kocsi, a leszállók valahogy kituszakolták magukat (a lépcsőn már könnyű dolguk volt, mi szabályosan csak azon a felén álltunk, ami a lemenőknek van kijelölve :), a lent várakozók meg beszálltak. Na, gondoltam, eljött az én időm, most kipróbálom, milyen a másik oldalon lenni. Megpróbáltam a dugig lévő metrókocsiba még befurakodni, ahogy egy rendes tokióitához illik. Ugyan az emberek kicsit már így is kilógtak az ajtón, de tudtam, hogy ez még nem jelent semmit. Kicsit furakodtam, kicsit nyomakodtam, kart előre (vállal nem tudok utat törni, mert az az átlag japánnak a szemmagasságában van, ott meg mégsem nyomhatok), egyik láb besomfordál a padlóra, lábat megvet, másik lábbal kintről súlypont át(be)helyez, fél győzelem. Innen már csak finom ficergés kell, és bent lehet maradni. Szó mi szó, nagyon büszke voltam magamra, nagy sikerélmény volt.

Kicsit ugyan árnyalja boldogságom, hogy utánam még kilencen beszálltak ugyanoda. Sebaj, van még hova fejlődni. Csak a fehér kesztyűs peronőrök hiányoztak, akik be szokták tolni a kilógókat. Úgy látszik máshol még rosszabb volt a helyzet.