Indulás előtt otthon ittam egy Lavazza mokkát, most nagyon aktívnak érzem magam. Ma megpróbáltam kikerülni a reggeli tömegközlekedési csúcsot, de nem igazán sikerült. Ahhoz már hozzá vagyunk szokva, hogy a metróban a két üléssor között az esetek 95%-ában 4 sorban állnak az emberek (így még éppen elférnek). Ahhoz is, hogy a metróperonon 3-as vagy 4-es sorokban állva várják a kocsikat a kijelölt helyeken (ahova a metró ajtaja érkezni fog). Sőt, aki már a következő szerelvényre vár (hogy kényelmesebb helye legyen), az mellettük külön egy másik 3-as sorban álldogál, majd ha már beszállt az első metróba az első adag ember, akkor ők szépen beoldalaznak a starthelyre. Igen mókás látvány.

Na de az milyen már, hogy a (nem kicsi) peronra nem lehet lemenni, mert annyira tele van? Ma a levezető lépcsőn ácsorogva vártam még vagy 30 emberrel arra, hogy egyáltalán a peronra lejussak. Amikor megjött a kocsi, a leszállók valahogy kituszakolták magukat (a lépcsőn már könnyű dolguk volt, mi szabályosan csak azon a felén álltunk, ami a lemenőknek van kijelölve :), a lent várakozók meg beszálltak. Na, gondoltam, eljött az én időm, most kipróbálom, milyen a másik oldalon lenni. Megpróbáltam a dugig lévő metrókocsiba még befurakodni, ahogy egy rendes tokióitához illik. Ugyan az emberek kicsit már így is kilógtak az ajtón, de tudtam, hogy ez még nem jelent semmit. Kicsit furakodtam, kicsit nyomakodtam, kart előre (vállal nem tudok utat törni, mert az az átlag japánnak a szemmagasságában van, ott meg mégsem nyomhatok), egyik láb besomfordál a padlóra, lábat megvet, másik lábbal kintről súlypont át(be)helyez, fél győzelem. Innen már csak finom ficergés kell, és bent lehet maradni. Szó mi szó, nagyon büszke voltam magamra, nagy sikerélmény volt.

Kicsit ugyan árnyalja boldogságom, hogy utánam még kilencen beszálltak ugyanoda. Sebaj, van még hova fejlődni. Csak a fehér kesztyűs peronőrök hiányoztak, akik be szokták tolni a kilógókat. Úgy látszik máshol még rosszabb volt a helyzet.