Kiotó (a Panoráma útikönyv kedvéért Kjótó :) nem éppen az a város, amit gyorsan meg lehet unni, ezért kaptok egy nagy rakás képet* és egy remek posztot róla. A hétvégét és a hétfőt - köszönhetően csavargásombarát főnökömnek - ugyanis Kiotóban és Narában, Japán előző és azelőtti fővárosaiban töltöttük.
Képeslapstílusban beszámolva: az idő szép volt (tényleg szép, csak kissé hideg; még jó, hogy volt rajtunk 5 réteg ruha, és minden második sarkon lehet forró teát venni automatából, meg Zsófi új barátja, a levegőhatásárafelmelegedőzacskó is igazán sokat segített a dolgon ), az utazás gyorsan elröppent (ez sem áll messze a valóságtól köszönhetően a méregdrága Sinkanszennek, bár a reggel 5-ös Tokióba tartó személyvonaton bóbiskolva kicsit más volt a relatív időskála), finomakat ettünk (erről majd külön), és minden nagyon szép volt.
Mármint minden, amit sikerült belezsúfolni a Kiotóra szánt 2 napba. Templommérgezést ugyan nem kaptunk, de a végefelé már kezdtük túlzásnak érezni a rengeteg élénkpiros és citromsárga lombozatot, ami minden tisztességes látnivalót körülvett. Még szerencse, hogy ilyenkor be lehetett menekülni a szürke belvárosba, bár néha ott is ránktámadt egy-egy alattomos színes üvegtető (a piacről készült képek nem véletlenül olyan fura árnyalatúak), vagy néhány settenkedő szentély. A „kötelező” szent helyek közül a legerősebb nyomot talán a rendkívül hatásos Aranypagoda és ennek kontrasztjaként a zen buddhista kőkert hagyták. Persze Kiotóban nehéz kedvencet találni, mindegyik helynek van valami jellemző pontja, ami emlékezetessé teszi. A Hongan templomról azt állítják, hogy a világ legnagyobb faépülete; a hegyek lábánál fekvő, erdővel körülvett Nanzen templom legnagyobb kapujának 2. emeletéről remek a kilátás Kiotó belvárosára (állítólag, mire odaértünk már zártak); a 798-ban alapított Kijomizu-dera 13 m magas teraszáról több százan ugráltak le annak reményében, hogy így teljesül egy kívánságuk; a Tó-dzsi területén található Japán legmagasabb pagodája (54,8 m); a sógun helyi palotájában járva végigkísér bennünket a furfangosan rögzített padlódeszkák által keltett nyikorgás (bocsánat, madárcsicsergés), ami a settenkedő nindzsáktól védte a sógunt.
Kiotó a régi japán kultúra központja, ennek átérzéshez olyan lányok is, akik amúgy tutira nem hordanak hagyományos ruhát, kimonóban tipegték végig a látnivalókat.
Az onszen kevésbé volt jó élmény, bár itt 7 féle medence és egy szauna között is lehetett válogatni, de a helyiek nem fogadtak túl lelkesen minket (pedig rajtunk kívűl is volt még pár külföldi). Zsófi összeesküvéselmélete szerint a Lonely Planet csak azért emelte ki kedvenc fürdőjének ezt a helyet, mert az odasereglő külföldiekkel akarta büntetni a helyieket undokságukért. A hely nacionalista jellegét még az is növelte, hogy az öltözőt Mandzsúria lerohanását (felszabadítását) ábrázoló régi fafaragások díszítették.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nincs még egy olyan ország ezen a bolygón, ahol fiatal egyetemisták órákig ácsorognak egy szentély előtt azért, hogy elkapjanak egy külföldit, akit elkalauzolhatnak. Nem pénzért, hanem azért, hogy gyakorolják az angolt. És nincs még egy olyan ország, ahol ezt elhinném elsőre, és nem sejtenék semmi hátsó szándékot. Az más kérdés, hogy a leányzó angolul elég gyengén tudott, és a helyismerete sem volt tökéletes, de még így is jó móka volt vele beszélgetni.
*: Rettegjen mindenki, fényképezőgépünk számlálója már bőven 3000 felett jár...
ui: igazán nem volt szép tőletek, hogy nem sajnáltatok minket agyon a kettővel ezelőtti posztban bemutatott taknyos tészta miatt, mi csak egy kis együttérzésre vágytunk, tiii, rakottkrumplizabálók
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.