Pokióból jelentjük

 Minden kedves olvasónknak jó étvágyat kívánunk!

Tokió belvárosába, a császári kerttől nem messze építették a XIX. század végén a háborúkban elesett japán katonák emlékének adózó szentélyt, a Jaszukuni-dzsindzsát. Mégha építészetileg és vallási központként nem is vetekedhet az olyan tokiói kegyhelyekkel, mint az aszakuszai Szenszó-dzsi vagy a Mejdzsi-szentély, ezt a helyet mégis jobban ismerik világszerte, mint a többit. Ha ugyanis egy prominens japán (pl. miniszterelnök) idelátogat, az összes külföldi tvcsatorna azonnal a környező országokba siet, hogy lefilmezhesse a hosszú és szenvedélyes japánellenes tüntetéssorozatokat. A szentély ugyanis nemcsak az elesett katonák emlékhelye, hanem jónéhány háborús bűnös sírja is.

Mielőtt meglátogattuk volna, én magam kissé szkeptikus voltam, hiszen az amerikai Lonely Planet leírását nehéz lenne elfogulatlannak nevezni. A szentélykertben lévő Júsúkan múzeum viszont elég meggyőző volt. Zsófival először csak megdöbbenten álltunk, aztán már csak röhigcsélni tudtunk a múzeumnak Japán elmúlt kb. 150 év történelemét leíró szövegein. Durva, hogy míg Európában mostanra már nagyjából sikerült túltennünk magunkat az I. és II. világháborús nacionalista felfogáson (tudom, otthon nem így néz ki, de higgyétek el, ehhez képest...), de hogy ők Korea lerohanását és megszállását (beleértve a koreai és kínai emberek rabszolgasorban tartását és a városok elfoglalását követő mészárlásokat) még mindig a koreai nép felszabadításaként és a szabadság és béke elviteleként képesek csak látni, az durva. A lerások olvasgatása egy az egyben az 50-100 évvel ezelőtti európai propagandaszövegeket idézte fel. Némileg magyarázza ugyan ezt az el nem fogadást az a tény, hogy (legalábbis szerintük) a II. világháborún kívűl háborút Japán még nem vesztett el, de attól még számomra elfogadhatatlan.

A tárlat egyébként nagyon jó volt, de sajnos fényképezni nem lehetett, így be kell érnetek az előtérben kiállított vadászgéppel. A múzeumban külön terme volt a középkori szamurájfelszereléseknek és az 1853. óta zajló összes háborúnak, amiben csak Japán részt vett. Persze részletes leírással arról, hogy éppen ki mikor hogyan kényszerítette bele őket a harcba, és hogy kit miért kellett megelőző csapásként megtámadniuk. Zárásként egy elég nagy teremben jópár eredeti II. vh-s harci eszköz (tank, bombázó, kamikaze tengeralattjáró, egyéni felszerelések stb.) volt kiállítva, csak sajnos a zárásig hátralévő kb. 2 perc nem volt elég a végignézésére.

Lassan készül egy félidős bejegyzés általános benyomásaimról, de addig is (értsd amíg el nem felejtem) hadd álljon itt egy idézet egy olcsó jegyzetfüzet borítójáról: "Az ötleted fejlesztése Japán fejlesztése." (persze angolul, japánul ennyire még nem tudok :)

Szintén példaértékű, hogy az előtte szereplő mondat ("Aspirit of sincerity and sturdiness") olyan angol (?) szót tartalmaz, amit még a hivatalos Cambridge angol szótár sem ismer :)

Miután mindenki kigyönyörködhette magát a nikkós képeinkben, némi kommentárt is fűzök hozzájuk. Valószínűleg a legjobbkor mentünk oda (talán csak a tavaszi cseresznyefa-virágzás lehet jobb, de én amúgy is jobban szeretem az őszt), az egyre inkább elszíneződő levelek fantasztikusan szépek voltak. Nikkónak amúgy is nagyon jó hangulata van, a viszonylag kevés lakosra rengeteg régi templom és szentély jut, ráadásnak néhány világhírű részlettel (itt van pl. az a 3 majom, akik szemüket-szájukat-fülüket befogják), plusz az ország egyesítéséért felelős Iejaszu Tokugava sógun hamvai is itt vannak. Este egy folyóparti riokanban szálltunk meg, onszennel a folyó felé :), ki is használtuk persze.

Másnap az egész napos zuhéra való tekintettel elmentünk a szomszédos nemzeti park két hegyek övezte tavához, de előtte még megnéztük Nikkóban a bejegyzéscím-adó Buddhákat. Ahogy egyre feljebb buszoztunk a meglehetősen kanyargós és szűk szerpentineken (jellemző hogy 2 út vezet a tóhoz, az egyiken csak lefelé, a másikon csak felfelé lehet menni), még reménykedtünk, hogy egyszer csak majd felérünk a felhők fölé, de csak beléjük sikerült jutni. Az első úticélunk egy nagyon szép és nagy vízesés lett volna... (Itt megnézheti, aki kíváncsi rá, hogy mit láttunk.)  A másik tóhoz eredetileg gyalog szerettünk volna menni a lápvidéken keresztül (anyukák, végig van palló!!! ), de zuhogó esőben nem igazán tűnt mókának. De mi még mindig reménykedtünk, hogy hátha ott jobb idő lesz..., úgyhogy azért buszra szálltunk. De nem bántuk meg egyáltalán, sóban sült halat ettünk ebédre, egy igazi szentély kenes vízű onszenjében fürödtünk, láttunk vad majmokat, és végül még a tavat is megkerültük. Bár még akkor is esett...

Kedves Mindenki!

Ismételten kirándulásról fogunk beszámolni, de hogy nehogy azt higgyétek, hogy itt minden játék és mese, ígérjük, hogy legközelebb már napi viszontagságainkról is írunk.

Ja és ezen kívül egy nagyon fontos bejelentést is kell tennünk: láttuk a Fudzsit! Nem is akárhonnan, reggel a vonatról. Először kissé kételkedve fogadtuk a dolgot, de térképes ellenőrzés után megállapítottuk, hogy igen, nem kizárt. Ennek azért is ilyen nagy a jelentősége, mert már számtalan helyen jártunk, ahol fennszóval hirdették, hogy tiszta időben látszik a Fudzsi. És akkor egyszercsak reggel a vonatról megláttuk. Tiszta havas már. Jövő héten megróbálunk fényképes bizonyítékot is beszerezni, aminek sikere azért elég csekély, tekintve, hogy augusztus óta most láttuk először.

Apropó, rajtam kívül zavar valakit, hogy a Zoli mindenképp ragaszkodik a magyar ejtés szerinti írásmódhoz? (Most íratta át velem a Fujit Fudzsira.) Van ugyanis egy kis vita köztünk ezügyben. Elvileg megvan a szabályrendszere, hogy hogy kell átírni japán szavakat latin betűs írásra, és szerintem nem lenne baj, ha magyarul is azt használnánk... De lássuk, mit mond erre ő:

A vita klasszikus alapokon nyugszik. Az 1979-es keltezésű Panoráma útikönyv a pártomon áll, bár ő még azon borong, hogy Kiotót muszáj a már megrögzött helytelen módon írni, pedig az magyarul Kjotó (így kell uis kiejteni). A 2008-as magyar Lonely Planet viszont már a (szerintem) angolos romandzsi írásmódot használja (pl. Fuji, Chuzenji, Shinjuku stb.).

Jellemző: hivatkozás, hivatkozás, hivatkozás...

Asszem kicsit késő van. A beszámoló holnapra marad. A szállodák és a Sinkanszen (Shinkansen) teljes telítettsége miatt ugyanis nem tudtunk Kiotóba (Kyotoba) menni. Ehelyett ma kirándultunk egy jót a szomszédos tónál + Zsófi főzött egy nagyon finom töltöttpaprikát :) Ugyan rendes paprika itt nincs, de a pici sötétzöld is megteszi. Rákot nem raktunk bele. De rizst igen.

Na jó befejeztük, elnézést. Szumimaszen.

Én is elnézést kérek.

A képeket mindenesetre a kíváncsiak kedvéért felraktuk ide és ide.

Mielőtt folytatnánk részletes beszámolónkat japáni tartózkodásunkról, megragadnánk az alkalmat, hogy

Bátyó, boldog születésnapot kívánunk!

Emellett torta helyett ilyet:

az autód helyett ilyet:

személyzetnek pedig ilyent:

is kívánunk neked. (Nem, nem rendeltünk, csak kívánunk. Ne várd a légipostát.)

Meg persze sok boldogságot, nagy kupac gyereket és miniszterelnöki fizetést. Cupp.

Múlt Az egyik előző hétvégén a Sindzsuku és Sibuja között fekvő részeken barangoltunk. Itt található Tokió legnagyobb szentélye (Mejdzsi-szentély), amit az 1868-as császári restauráció után hatalomra került Mejdzsi (= felvilágosult) császár és felesége tiszteletére 1920-ban emeltek. A szentélyben hétvégén össznépi mulatság volt színházi- és táncelőadásokkal, virágkiállítással stb. (galéria). Szerencsére ilyenkor szeretnek kiöltözni, meglepően sok kimonós gyereket is láttunk. Amúgy is gyakran előfordul, hogy idősebb hölgyek akár hétköznap is, fiatalabbak pedig minden kisebb ünnepen kimonóban járkálnak az utcán (metróban, étteremben, boltban stb.), ami igencsak jó hangulatot teremt néha. Most viszont a gyerekeket is beöltöztették, ők pedig szívesen pózoltak mind a családi fotósnak, mind a külföldi turistának. Hiteles források szerint november 15-én tartják ugyanis a 3-5-7 ünnepet, aminek környékén a 3, 5 és 7 éves gyerekeket elviszik a templomokba. A szentély maga is igen szép volt, hatásosak a hatalmas cédrusból készült torik (kapuk).

A park bejáratánál van a híres Dzsingu-basi tér, ahol az útileírások szerint Tokió egyik legnagyobb látványossága, a kosztümökben parádézó tinédzserek műsora szokott lenni. Lehet, hogy rosszkor mentünk, de engem speciel nem nyűgözött le az az 5-6 tinilány, aki ott lebzselt a több száz bámészkodó előtt.

Ezután sokat mászkáltunk, körülnéztünk Sindzsuku ikertornyának tetejéről, végül ettünk egy igen remek yakitorit (grillezett csirkedarabkák grillezett zöldségekkel) a pályaudvar melletti, ámde biztonságos sikátorok egyikében.

 A mai nap nagy részét vendéglátómmal, Nomura proffal töltöttük Jokohamában (ő ugyanis ott lakik). Mivel ma (is) ünnepnap volt (1948-ig Mejdzsi császár születésnapját ünnepelték, onnantól az új alkotmányt is), meghívott minket egy kis városnézésre. Ebéddel kezdtünk, az egyik legmagasabb jokohamai épület 27. emeletén ettünk egy étteremben. A kaja igen jó volt, részben annak is köszönhetően, hogy finom európai fogások is voltak. A Fujit most sem láttuk, holott tiszta időben természetesen innen is látszik, mint ahogy elvileg minden egyes magas épületről, az Izu-fészigetről stb. Bár azért az egy kicst árulkodó, hogy a pincér először azt sem tudta, hogy melyik irányba kéne keresni.

Ezután tettünk egy kis hajókirándulást az öbölben (képek), kikötés után pedig elkezdtük az éppen elénk vetődő programokat végiglátogatni. Voltunk egy picike kiállításon, ahol egy 2001-ben elcsípett észak-koreai kémhajót mutattak be. Az "incidens" során a halászoknak álcázott menekülőket a japán parti őrség először figyelmeztető lövésekkel próbálta megállítani (a kiadott japán prospektus szerint először a levegőbe, aztán a vízbe, majd a hajó orrára adtak le figyelmeztető lövést), mivel azonban ők galádul gránátvetővel támadtak a japánokra, utóbbiak kénytelenek voltak önvédelemhez folyamodni. A vége az lett, hogy a menekülő hajó elsüllyesztette magát, de pechjükre 2004-ben megtalálták és kiemelték a roncsot (és vele együtt az orosz hajtóműveket, észak-koreai fegyvereket és egyenruhákat, egy rejtett kisebb hajót, búvár radarállomást stb.).

 Ezután a régi kikötői kereskedőcsarnokoknál rendezett nemtommit néztük meg. Voltak sátras kajaárusok, gyerekvonat, kóstolók, meg német kultúrpropaganda. Ennek keretében végighallgattuk egy német szobrász (Florian Claar) előadását saját munkáiról. Egész érdekes volt, plusz mindketten megnyugodva jöttünk ki, hogy még nem felejtettük el teljesen a németet. Innen a kínai negyedbe mentünk, ami eléggé piros viszont meglepően kicsi volt. Sok említésre méltó dolog nem történt, lassan visszamentünk a kikötőbe, csináltunk néhány esti felvételt, majd hazajöttünk, és reménykedtünk, hogy a japán etikett szerint megfelelő időpontban búcsúztunk el. Ez egyébként általános, sose vagyunk biztosak, hogy jól csináljuk a dolgunk. Azt már például tudom, hogy nyugodtan lehet orrot fújni. Szólhatna valaki a metrón folyamatosan taknyot visszaszívóknak...

Sziasztok, jelentem eddig túléltük a felvágottszennyezést. Az elmúlt 2 napban ugyan ettünk akciós sonkát és virslit is, de még semmi jele, hogy ciánt pöfögnénk.

Most inkább már tényleg bepótolom az Izu-félszigetes beszámolót. A túrát jó szokásunkhoz híven gyakorlatilag az utolsó pillanatban (pénteken) találtuk ki, így csak vasárnap tudtunk indulni, pedig még szállást sem foglaltunk (de szombaton legalább vettünk egy remek hátizsákot 1050 jenért az uenói vásárlónegyedben (meg persze pálcára tűzött mézédes ananászszeleteket, csak hogy a fontosabbakat is megemlítsem)).

A félszigetről annyit tudtunk előre, hogy a tokióiak szeretnek nyaranta ide járni tengerpartra, mászkálni a hegyekben, illetve ejtőzni a híres onszenek (forróvizű forrásokra épült közösségi vagy éppen privát fürdő) egyikében. A Panoráma útikönyv egyenesen Japán Riviérájának nevezte, na azért ez egy kicsit túlzás.
A spórolás jegyében korán reggel indultunk, hogy még a viszonylag lassú személyvonattal is időben odaérjünk (3,5 órás út). A közlekedésről majd külön mesélek (érdemes), de jellemző, hogy gyakorlatilag ugyanaz a szerelvény vitt el 150 km-re, ami Tokióban metróként funkcionál.

Az első napot Simodában töltöttük, sok mászkálással (volt egy gyönyörű, csatorna köré épített régi faházakból álló sétány, l. galéria), egy remek ebéddel (a poszt szerzője még a sült hal sült szemét is megkóstolta), 2 fürdéssel és egy riokanban töltött éjszakával. Az első fürdésünk még viszonylagos amatőrizmust mutat: megkerestük a térképen legnagyobb jellel mutatott onszent, amiről persze kiderült, hogy most egy kb. 20 emeletes szálloda van rajta. Ettől függetlenül 1000 jen + törölközőbérlésért ki lehetett próbálni a fürdőjüket. Nem volt rossz, de a többihez képest nem nagy durranás. Volt női-férfi részleg (az onszenekben szigorúan csak anyaszült meztelenül szabad tartózkodni), illetve külső-belső medence. A második fürdésünk már a riokanunkban volt, ezekben a japán stílusú szállókban ugyanis általában van saját kis onszen. Persze csak 2 személyes, de ez nekünk éppen elég volt :). Plusz kipróbálhattunk a tatamin alvást kőkemény rizspárnával.

Másnap (hétfő szünnap volt) tovább buszoztunk Dogasimába, ami főleg a különleges partmenti szikláiról híres. Ismét csak kiváló galériánkra tudok hivatkozni :). A szokásos mászkálás - bizarrkaja-evés - onszenben fürdés triót most sem hagytuk ki. Én ugyan ebéd szempontjából biztosra mentem (rántott rák rizzsel), de Zsófi bekebelezett néhány guszta tengeri csigát is.

A hétvége számomra legnagyszerűbb pillanata azonban a kb. 200 m magas meredek óceánparti sziklafal szélébe vájt onszen volt. Erről már előre tudtuk, hogy érdekes lesz, így elég meglepő volt, hogy egy kb. 30 m2-es objektumról van szó. Ebben benne van férfi-női részleg 2 fürdője, 2 bemosakodója és 2 öltözője is. Szóval elég családias volt a hangulat. Mivel nyitott fürdőről van szó, a "falat" egy kb. 1,5 m magas hézagos deszkapalánksor alkotta, az óceán felé persze csak néhány szimbolikus keresztbe fektetett léc volt. Itt remekül lehetett szórakoztatni az alant elhajókázó turistákat, a hajókapitány nem véletlenül navigál erre. Páratlan élmény 2 tökmeztelen japán sráccal azon röhigcsélni, hogy a harmadik a szikla szélére kiállva himbálózva integet a fényképező kirándulóknak.

Hazafelé még útba ejtettük Suzendzsit (itt kellett buszról vonatra szállni), de már tudjuk, hogy több időt kellett volna rá szánni. Mesés kis fürdőtelep van a város mellett régi templomokkal, szép kertekkel, rohanó hegyi folyóval (ez a város már nem a parton, hanem a félsziget belsejében van) és rendkívül kedves hangulatú fürdőkkel. Este pedig döcögés haza.
 

Hogy jobban menjen a fogalmazás vettünk egy kis japán bort, Cabernet Sauvignont, hááát, asszem meg is érdemeltük, apa megmondta, hogy még véletlenül se, hogy eszünkbe ne jusson...

Átmenetileg kihagyjuk a múlt (előtti) hétvégi fürdős-óceánpartos-vulkánfélszigetes kirándulásunkat, arra kicsit több idő kell. Időnk megint nincs, most délelőtt, délután nyelvóráink vannak, bár ma hoztuk a formánk, az első kandzsi óráról sikerült 3 óra 40 percet késni, majd elveszteni egy dossziét. Vicces volt, mert amikor visszamentem érte, már várt egy nőci, és mondta, hogy Zoltán szan, hangeridzsin, csak néztem, ugyanis sehol nem volt rajta név. Tízezren biztos járnak erre az egyetemre, de minket már ismernek?!

Most inkább a szombati karneválról kaptok beszámolót. Már több mint 350 éve rendezik meg minden év októberében ezt a hagyományos macurit, ilyen kocsik mennek föl-alá a Kawagoe városában:

Kézzel húzzák őket jó sokan, nők, férfiak, gyerekek, mindenki hagyományosan felöltözve.  A kocsikon közben folyamatosan zenélnek különböző dobokon, valami furulyaszerűségen, és táncol egy maszkos figura.  A városban vannak kis színpadok, amiken szintén van zenekar, és amikor eléjük ér egy ilyen kocsi, akkor együtt játszanak, illetve táncolnak. Külön érdekes, amikor két ilyen kocsi találkozik, ugyanis akkor egymás felé fordulnak, mintha összeakaszkodnának, és elkezdődik a "harc". Az veszít, aki a zenélés közben kiesik a ritmusból.

Egészen estig tart a móka, addigra  lampionokkal világítják ki a kocsikat, és a húzók egyik kezében is lampion van.

Amúgy az egész belvárosban totál búcsús hangulat volt. Sütötték a polipot, gyerekek igazi(!) halakat halászták kis rizspapíros hálóval, volt céllövölde, céldobálda, csak a nyeremények értéke haladta meg az otthonit, itt ugyanis Nintendo Wii volt a csalétek. Nézzétek meg a képeket!

Mi a városban is mászkáltunk egy kicsit, megnéztük a leghíresebb templomukat, és annak a kertjében Buddha 538 megtestesülésének szobrait. Volt közöttük öreg, fiatal, morcos, vidám, fekvő, álló, gazdag, kolduló, pletykás stb. Állítólag, ha éjszaka sötétben találsz egy szobrot, amelyik meleg, olyan vagy te.