Pokióból jelentjük

A Japán főszigetének (Honsú) nyugati partja és a Japán-Alpok közé eső hosszú sáv a világ hasonló magasságú helyei közül az egyik leghavasabb, köszönhetően annak, hogy a nagyon párás és eléggé hideg (Japán-)tengeri levegő itt ütközik bele a viszonylag magas Japán-Alpok hegyvonulatába. A vastag, gyakran több méteres hótakaró itt elég hosszú ideig kitart, ezért is hívják ezt a vidéket a japánok Hóországnak. Ezen a régen elzárt, különös tájon játszódik Kavabata Jaszunari híres, Nobel-díjjal jutalmazott regénye (címe, milyen meglepő: Hóország).

Utolsó hosszú hétvégénken másodszori nekirugaszkodásra ugyan, de sikerült megnéznünk (a tágabb értelemben vett) Hóország két városát és az egyik leghíresebb faluját. Már az elutazás sem volt egyszerű, sem a települések között változó időpontokban közlekedő buszokra, sem néhány számunkra érdekes szállásra nem lehetett Tokióban helyet foglalni, még szerencse, hogy Zsófi japán nyelvtudása és Ito barátunk bőven elégnek bizonyultak a telefonos egyeztetésekhez. Az odautat viszont már nem tudtuk szombat reggelre megszervezni, ugyanis a kb. 10 darab délelőtti Sinkanszen járat egyikére sem volt már 2 db. jegy egy héttel az indulás előtt. Így hát a péntek éjszakai nosztalgiavonattal mentünk, ami este fél 12-től reggel 7-ig robogott az Ueno állomásról Kanazavába. Az esti mókához még az is hozzátartozott, hogy péntek este voltunk az alapítvánnyal újévi vacsorázni (l. Szilveszteri hejehuja helyett). Onnan mentünk az egyetemre átöltözni, majd onigirivel (ez a barátunk külön posztot érdemel), csokival és üdítőkkel megpakolva a pályaudvarra. Az utazás meglepően gyorsan elment, talán még aludtunk is valamit az alapvetően kényelmes, fotelszerű, kissé eldönthető székekben.

Mivel másnap reggelre volt buszjegyünk Sirakava-góba, megpróbáltunk még aznap minél több mindent megnézni Kanazavából. A város leginkább a régi palota mellett lévő Kenroku-kertről (Japán 3 legszebb kertjének egyike) illetve a korhű gésa- és szamurájnegyedeiről híres. Kenroku-en még télen is nagyon szép volt, bár a párás levegő miatt nagyon nehezen fényképezhető (a kert angol nyelvű honlapján azért van néhány kép arról, hogyan is néz ki a különböző évszakokban). A Gésa-negyedben aztán hangulatos utcák, hóesés és néhány érdekes múzeum, a Szamuráj-negyedben pedig egy múzeumként működő szamurájház méretéhez képest elképesztően változatos kertje, illetve a szállásunk várt minket. A szállás egy régi szamurájház második emeleti szobája volt (a földszinten a tulajdonos néni lakott a családjával), tatami, húzogatós ajtók, rizspárna stb. Na meg persze a hőszigetelés és fűtés teljes hiánya, amit az egy szem gázos hősugárzónak kellett volna ellensúlyozni. Már ha huzamosabban lehetett volna használni. Így viszont 9°C várt minket este, és 8°C-ban ébredtünk reggel. Még jó, hogy volt vastag paplantakarónk. Amúgy ebben a városban láttuk eddig a legkevésbé felöltöztetett gyereket is. Japánban van egy mondás, miszerint a gyerekek nem fáznak meg. Sok szülő ez alapján öltözteti őket. Szapporóban, ahol napközben is fagy, az iskoláslányok harisnya nélkül, miniszoknyában járnak, divathótaposót azért húznak a meztelen lábukra. Szóval, itt Kanazavában láttunk egy kábé 1 hónapos kisbabát, akit az anyukája (aki persze télikabátban és csizmában volt) úgy vitt a hóesésben a Sintó-szentélybe, hogy a baba teljes lába, és karja csupasz volt.

Sirakava-gó aztán kárpótolt minket a kanazavai viszonylagos hóhiány miatt. A faluban jópár tucat régi típusú, jellegzetes parasztház maradt meg, sőt elég jó állapotban vannak. Külön skanzent is csináltak azokból a faházakból, amiket egy gátépítés miatt máshonnan telepítettek ide. Érdemes megnézni a képeket, nagyon szép volt. Csináltunk is egy rakat fényképet, ettünk egy nagyon finom tempura szobát (kisütött zöldségek és kis halak hajdinatésztás levesen) illetve hegyi zöldséges szobát, valamint fürödtünk egy onszenben, aminek a külső medencéjében ázva remekül lehetett nézni a hóesést.

Este már Takajamában aludtunk, és ami még fontosabb, vacsoráztunk. Takajama ugyanis Hida megye központja, a hidai marhát pedig mostanában már lassan a kobeivel szokták együtt emlegetni. Vacsorára tehát szukijakit ettünk hidai marhából (zöldségek édes szukijaki-szószos halalaplében párolva, majd a papírvékony marhaszeleteket pár másodpercre belerakva megfőzzük, és nyers tojásba mártva rizzsel megesszük), tényleg nagyon finom volt. Másnap aztán végigcsavarogtuk a várost, megnéztük a fesztiválkocsijaikat meg a szakéfőzdéket. Este aztán 5 és fél óra buszozással mentünk vissza Sindzsukuba, keresztül a havas Japán-Alpokon.