Tokió belvárosába, a császári kerttől nem messze építették a XIX. század végén a háborúkban elesett japán katonák emlékének adózó szentélyt, a Jaszukuni-dzsindzsát. Mégha építészetileg és vallási központként nem is vetekedhet az olyan tokiói kegyhelyekkel, mint az aszakuszai Szenszó-dzsi vagy a Mejdzsi-szentély, ezt a helyet mégis jobban ismerik világszerte, mint a többit. Ha ugyanis egy prominens japán (pl. miniszterelnök) idelátogat, az összes külföldi tvcsatorna azonnal a környező országokba siet, hogy lefilmezhesse a hosszú és szenvedélyes japánellenes tüntetéssorozatokat. A szentély ugyanis nemcsak az elesett katonák emlékhelye, hanem jónéhány háborús bűnös sírja is.

Mielőtt meglátogattuk volna, én magam kissé szkeptikus voltam, hiszen az amerikai Lonely Planet leírását nehéz lenne elfogulatlannak nevezni. A szentélykertben lévő Júsúkan múzeum viszont elég meggyőző volt. Zsófival először csak megdöbbenten álltunk, aztán már csak röhigcsélni tudtunk a múzeumnak Japán elmúlt kb. 150 év történelemét leíró szövegein. Durva, hogy míg Európában mostanra már nagyjából sikerült túltennünk magunkat az I. és II. világháborús nacionalista felfogáson (tudom, otthon nem így néz ki, de higgyétek el, ehhez képest...), de hogy ők Korea lerohanását és megszállását (beleértve a koreai és kínai emberek rabszolgasorban tartását és a városok elfoglalását követő mészárlásokat) még mindig a koreai nép felszabadításaként és a szabadság és béke elviteleként képesek csak látni, az durva. A lerások olvasgatása egy az egyben az 50-100 évvel ezelőtti európai propagandaszövegeket idézte fel. Némileg magyarázza ugyan ezt az el nem fogadást az a tény, hogy (legalábbis szerintük) a II. világháborún kívűl háborút Japán még nem vesztett el, de attól még számomra elfogadhatatlan.

A tárlat egyébként nagyon jó volt, de sajnos fényképezni nem lehetett, így be kell érnetek az előtérben kiállított vadászgéppel. A múzeumban külön terme volt a középkori szamurájfelszereléseknek és az 1853. óta zajló összes háborúnak, amiben csak Japán részt vett. Persze részletes leírással arról, hogy éppen ki mikor hogyan kényszerítette bele őket a harcba, és hogy kit miért kellett megelőző csapásként megtámadniuk. Zárásként egy elég nagy teremben jópár eredeti II. vh-s harci eszköz (tank, bombázó, kamikaze tengeralattjáró, egyéni felszerelések stb.) volt kiállítva, csak sajnos a zárásig hátralévő kb. 2 perc nem volt elég a végignézésére.