Miután mindenki kigyönyörködhette magát a nikkós képeinkben, némi kommentárt is fűzök hozzájuk. Valószínűleg a legjobbkor mentünk oda (talán csak a tavaszi cseresznyefa-virágzás lehet jobb, de én amúgy is jobban szeretem az őszt), az egyre inkább elszíneződő levelek fantasztikusan szépek voltak. Nikkónak amúgy is nagyon jó hangulata van, a viszonylag kevés lakosra rengeteg régi templom és szentély jut, ráadásnak néhány világhírű részlettel (itt van pl. az a 3 majom, akik szemüket-szájukat-fülüket befogják), plusz az ország egyesítéséért felelős Iejaszu Tokugava sógun hamvai is itt vannak. Este egy folyóparti riokanban szálltunk meg, onszennel a folyó felé :), ki is használtuk persze.

Másnap az egész napos zuhéra való tekintettel elmentünk a szomszédos nemzeti park két hegyek övezte tavához, de előtte még megnéztük Nikkóban a bejegyzéscím-adó Buddhákat. Ahogy egyre feljebb buszoztunk a meglehetősen kanyargós és szűk szerpentineken (jellemző hogy 2 út vezet a tóhoz, az egyiken csak lefelé, a másikon csak felfelé lehet menni), még reménykedtünk, hogy egyszer csak majd felérünk a felhők fölé, de csak beléjük sikerült jutni. Az első úticélunk egy nagyon szép és nagy vízesés lett volna... (Itt megnézheti, aki kíváncsi rá, hogy mit láttunk.)  A másik tóhoz eredetileg gyalog szerettünk volna menni a lápvidéken keresztül (anyukák, végig van palló!!! ), de zuhogó esőben nem igazán tűnt mókának. De mi még mindig reménykedtünk, hogy hátha ott jobb idő lesz..., úgyhogy azért buszra szálltunk. De nem bántuk meg egyáltalán, sóban sült halat ettünk ebédre, egy igazi szentély kenes vízű onszenjében fürödtünk, láttunk vad majmokat, és végül még a tavat is megkerültük. Bár még akkor is esett...